2014. július 25., péntek

Jelly Woman

Szeee bejegyzése eszembe juttatta, hogy legalább a Babosra illene írnom a lekvárokról (de a másik blogra is kirakom), ugyanis az utóbbi pár hétben teljesen elkapott a lekvárfőző-láz.
Azt hiszem, az eperrel kezdődött. Megszállott eperfanatikus vagyok, ettem önnön magában, palacsintában, sütiben, spagettiben, fagyiban és fagyival, daraboltam forró csokiba és teába. A házban terjengő eperillatnál kevesebb finom illatot tudok elképzelni.:) Tavaly apám nagyon finom szilvalekvárt készített, valószínűleg ez adta az ötletet, hogy én is megpróbálkozzam a lekvárfőzéssel, és töredelmesen bevallom, hogy teljesen beleszerettem a műveletbe.

Szeretek a konyhában ügyködni, főleg, ha van rá időm és nemcsak hagyományos, jó zsíros kajákat kell előállítanom. Állati megnyugtató, úgy érzem magam, mint egy varázsló. Ahogy a festékkel és ecsettel előállított gyönyörű, lélegző képek magukkal ragadnak, úgy nyűgöz le, hogy cukorból, tojásból, lisztből meg ilyen uncsi dolgokból gasztronómiai orgazmust okozó ételek születnek.
A lekvározás nem ilyen mágikus folyamat, de ugyanilyen hipnotikus hatása van. Megtisztítom és kimagozom a gyümölcsöket, gumikesztyű nélkül. Hiú vagyok a kezemre, de ha nyakig vagyok lével összefröcskölve, nem zavar, a fán lévő fekete epertől úgy néztek ki az ujjaim, mintha ametisztlila hennába mártottam volna őket.
Találtam a spájzban - nálunk mindenféle dolgot lehet találni, jósgömb, függőágy, bakelitlemezek, szamovár, estélyi ruha és porcelánbaba is van - egy dögnehéz, óriási lábast, inkább lapos és széles, mintsem magas, az isten is lekvárfőzésre találta ki, nem ragad le a cucc az aljára, a füle nem melegszik át. Beleöntöm a megtisztított, megmosott gyümölcsöt, felengedem egy kevés vízzel, alacsony lángra rakom, és hadd szórakozzon magának. Nem állok mellette folyamatosan, miközben jövök-megyek, kavarok egyet rajta (külön fakanál tölti be ezt a pozíciót hosszú nyelű és lyukas a hasa), kicsit megrázom, ahogy annak idején anya a töltött káposztát. Kb. három kell neki, ami nekem belefér - kivéve, amikor este kilenckor álltam neki fahéjas-citromos-levendulás cukkinilekvárral babrálni -, csak némi cukrot teszek bele a végén, meg összetört fahéjrudat dobálok bele. Tudom, hogy van dzsemfix és elvileg annyira nem mű, de én szeretek ezzel vacakolni, szagolgatni, kavargatni, üvegekbe öntögetni és dunsztolni. Hát még címkézni.:) Szűrni se szoktam, mert a darabos lekvárok izgalmasabbak, sőt, a sárgabaracknak a héját se szedtem le.

Tegnap edzés előtt lekváros pirítóst fogyasztottam, az egyikre narancslekvár 2.0 került (az elsőt letagadom, cukorszirup lett, kellett nekem bonyolult recepttel szórakozni), a másikra Pacific baracklekvár. Az utóbbinak iszonyat cukros íze van (mivel 60%-a cukor, nem csoda). Korábban finomnak találtam, de a házival összevetve iszonyatos, brr. Nem hittem volna, hogy ekkora különbség lesz a kreálmányom és a bolti cucc között.
Szeretnék még meggy-őszibarack-és almalekvárt csinálni. A málnáról valószínűleg lemaradtam, mert még mindig drága, de sebaj, van helyette még egy üveg eper (télire tartogatom), cukkini, sárgabarack, ribizli és narancs.